Madár
Kedves jó madarunk immár Isten veled,
Piszkáld meg csőröddel ezt a zöld levelet,
Amit a kis Pali tart kalitkád elé,
Fogadd a barátság ezt a kicsiny jelét.
Fent a felhő szállt, futott,
játszottak a kakukok,
messziről hallottam őket,
a szöllő közt kergetőztek.
A virágos mezőn repül át a fecske,
A virágos mezőn bolygok minden este.
Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,
Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot
Már nekem is adna!
Messze, messze,
Álmok ködébe veszve,
Vonulnak a darvak
Nyugatnak.
Nem voltam ott a szent agóniánál,
A könnyes remegések éjjelén.
Halállal vívott üzenet-tusákon
Nem voltam én.
Sírj, oh szép Venus! és te, kis Kupído!
Széllyel sírjatok, oh kegyes személyek!
Mert nagy búba merűlt szegény leányom:
Megfosztotta halál szelíd verébtől!
A madarak egykor
Királyt választottak,
Ebben határozó
Gyülést is tartottak.
Te fent lebegsz szabad madár,
Nem szédít távol messziség,
Láng nézteidnek tártan áll,
Nap, hold, csillag, 's rejtélyes ég.
A törpefenyők szívós karja közt
Feküdtem önfeledten.
Síri csend, csúcsok csendje vett körül.
A tekintetem, ahogy fölvetettem
Találkozott egy óriás madárral.
Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal
A nagy magasban szinte állt felettem.
Elhagyott vár. Ki tudja hány
Év suhant el már felette.
Egy zugában öreg ágyú
Henyél búsan, ott feledve.
Itthon csiz urfi, jó városi alak.
Furcsán néz ki ő nagysága:
Pápaszem szemére vágva
S a fején köcsögkalap.
Csókai csókának
mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
öltözni fehérbe.
Gólya, fecske útra készül,
Búcsúzódik a fészkétül.
Kelepelnek, csicseregnek,
Szép nyár múltán keseregnek,
Jaj de búsan keseregnek!
Mikor szép csendesen leszállott az este,
Érkezett meg hozzánk a legelső fecske.
Fáradt volt szegényke. Leszállt. Aztán nézte:
Vajon megvan-e még az ő puha fészke.
A teknősbéka látta egy időben,
Mint repül kedvére a sas a felhőben;
Mint viszi az égig nehéz tetemeit,
Mily bátran szegezi a napnak szemeit,
Mikor ő neki kell vagy a földön csúszni,
Vagy egy senyvedt tónak kákái közt úszni.