Versek a kihűlt szerelemről
Ha majd egyszer csak nagysokára
Elébed állok, én szerelmesem -
És szomjas ajkkal ujra kérdezem:
Emlékszel-é a csókos éjszakára?
Mit felelsz nekem?
Álmot szőttek a szerelemről,
- Ugy-e igy kezdődik a nóta?
Milyen nagyon szerették egymást,
Csak a jó Isten a tudója.
Büszke gonddal ápolt kert virágait ha
Dallal árjadó szűm bokrétába fonta,
Szende vadvirágát a szabad mezőnek,
Pásztorlányka, mért ne tűznélek közéjek?
Oly messze már a nyár, oly messze már,
mint bús szívből kiszállt sóhajmadár!
Suhanj madár, suhanj sóhajmadár!
Háborogva, csüggedezve
Állok a sík közepén,
Új keservvel, új bánattal
A bejött év kezdetén.
Köd szürkül a tegnapi rózsa helyén,
Eltünnek a fecskék az alkonyi égen.
Piros rózsa, piros rózsa,
Be másképpen
Énekeltem volt én róla,
Amikor még kertekben nyilt
S gyönge szívekre hajbókolt.
Hunytán, fogytán van már a tűz.
Orv galyakat nem tudok szedni:
Megtanulom: milyen öröm
Dideregni.
Hideg tavak tájáról
Halál-szelek suhognak,
De hamar is megdermed
Virághordó galambja
Álmomnak és álmodnak.
Melyet egykor hű kezekkel
Szedtem a mély völgyeken,
Elhervadt már, s új virágot
A tél nem nevel nekem.
Ma már nem úgy szeretlek téged:
csak úgy, mint özvegy feleséget
a sírban is sirat a férj.
Folyj el, o folyj, patak, és kit partod bokra lehullat,
Vidd a rózsalevélt gyors vizeidben alá...
Az asztalomon arany szegélyű csésze.
Gőzök vésze az aranyos teán.
A smaragd pára a semmibe vész-e?
Vagy szerelem-halások képe, tükre tán?
Hó száll körűlem, és a szél
Sípol nagyon,
De szívem mélyiben azért
Meleg vagyon.