Versek a kihűlt szerelemről
Menni vágysz, s az égkirály is
A nap üdvözöl:
A mihelyt kibontakoztál
Karjaink közől.
Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!
A mesék országából jöttem,
Cipőmön a por még arany.
Megcsap valami illatából,
Ha este kibontom hajam.
Szamosmenti füzek között
Elmerengve járok...
Bólintgatnak, köszöntgetnek
A fák s a virágok...
Benyujtottam a kalapom
Egy kis lánynak az ablakon...
S a mikor kiadta,
Bokréta volt rajta,
Csak az a kár benne,
Hogy bánatot hajta.
Nem búsulok én Ilka után,
Utca adta és visszavette.
Emlékezem: csóknál az utcát
Ilka mindig jobban szerette.
Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Egy ölelés, egy lopott csók után
Melynél tisztább tán nem volt e világon...
Te azt mondád, rideg valóra válott
S széjjel foszlott a tündéri szép álom
Lebbent a fátyol, s most már tisztán látod
Hogy azt a csodás, édes, szép világot
Hol álmodon tölténk az életet
Vissza hozni már többé nem lehet.
Nem átkozlak, hogy a szivem megtépted,
Még egy könyet se hullatok teérted,
Majd kiáltod te nevemet a szélbe, -
Oh, de nem lesz, ki a hangod’ megértse!
Nincs több, mint két ezredéve,
A szerelem itt lakott,
Árnyas erdő sűrűjébe',
Patak partján, szép Athénbe'
Kvártélyt mindenütt kapott.
Remegő kézből habzó serleg,
Te vagy ez, ismeretlen Adám,
Kit fájlak, iszlak s nem ismerlek.
Nem kell már, csak aminek neve van
s pontosan tudja, ki, mire küldte...