Versek a kihűlt szerelemről
Jön búsan az éjjel, orcája borong,
Hűsen lebeg a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
Susogó bokrai mellett.
Ó merre leányka? homályos az ég,
Nézd, csak maga fénylik csillaga még
Tisztán a szerelemnek.
Milyen gyönyörrel szedtem eddig
Rímekbe a szerelmemet!
S a verseket, remegő hangon
Úgy olvasgattam el neked.
Szép a tavasz, ha visszajő,
S mint régi jó barát,
Elmúlt időket emleget,
Ha új virágot ád.
És hogyha akkor én nem megyek el,
Ki tudja sorsunk merre jár velünk?
Egész közel...
Barna lánynak bús a szíve,
Könnyektől ázik két szeme.
Fájdalmában hova legyen,
Virágos kertjébe megyen.
Milyen szép volt fehér kezed,
milyen feledtető-meleg!
Hogyha nézlek behunyt szemekkel,
sötét álomból ébredek fel.
Bús szenvedély te, megvalósult álom!
Mily pusztaságban járok nyomodon!
Hová kisér halandó boldogságom? —
Égő kinok közt meddig álmodom?
Még tűz hevit engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Óh jaj nekem!
Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
Lombtalan fák hosszú, keskeny, kékes árnya bús sötéten
Ing a dérmart pázsiton...
Merre járok?... nem tudom!... de sejtem azt, hogy jártam erre
Egyszer régen, mikor még e sok lefonnyadt, holt levélke
Fenn zöldelt az ágakon.
Fogytán a rím. Halkabban csendül,
Tudtam egy dalt a szerelemrül.
Az évek szárnya gyorsan rebben,
Más nóták jöttek, elfeledtem.
Hangod zenél a szél szavában
A hársak közt a vén hegyen,
A fülemüle-csattogásban
A zugligeti réteken.
Szólsz most hozzám, meghallgatom szép szavad,
De virág már soha többé nem fakad,
Fel nem virúl a szívemben szavadra,
Késő, késő, hagyjál inkább magamra.
Ezer csillag ragyog, fénylik odafenn.
Csak az egyet soha többé nem lelem,
Régesrégen szerettem egy csillagot,
Mikor is volt, hogy sugárja
Eget, földet elhagyott?
Reng a szivem: asszony-csapatok
Csatáznak dúlva benne.
Két nagy sereg. Egyik a csókos,
Másik pedig azoké, kikért
Hiába estem szerelembe.