Életkép
Emberhangyák nyüzsögnek szerte.
Aratnak hajnal óta már.
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár.
- Ma ünnepet ül a határ.
De szép volt, istenek! A vízbe lépett
és élveteg lehúnyta szempilláit,
a zengő fény elől szemét, a szépet
hogy védje, és a víz amint csillámlik
s elönti tündöklőn a messzeséget,
elnézte fájón, álmatag, sokáig.
Vörhenyes levele az ezüsthársnak
gesztenyehajadba hull.
Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
meddően alvók, elavult zöldek,
sírnak a hársakon túl.
Szalad az út és alkonyodik,
majd emelkedni kezd az ég felé,
ahol a fáradt felhő andalog,
s lassú húzással száll a hold elé.
Gyengűl a fény, amely nyugatot ellepi,
Ködben boronganak a távol képei;
A zaj lecsendesűl, mely szerte hallatott,
Hűs estve váltja fel a hosszu, hév napot.
Komoly gyászfátyol leng völgyön-hegyen,
Erdő, mező borongó csatatér...
A léleknek, mely sebzett száz helyen,
Csöndes szobácska most világot ér.
Kábultan füsttől s éji zajtól
A nedves karikákat néztem,
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos, hűs asztalszélen.
Kora reggel óta csöndben heverek én,
balról a diófa, jobbról kiterítve
háborút ujságol a vérszagú ujság.
Keresztülsüt a nap a dió levelén,
erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
kemény hóna alatt meglebben egy új ág.
Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
Szomjasan vonúltak inni a fák
lehajtott fejjel a patakokra,
kertekből eresz alá költöztek
rémülten a rózsák és most, hogy...
A halványhold szépen süt,
Toronyóra éjfélt üt,
Várromon a' bagoly huhog,
A' zölderdőn vihar suhog.
A város alvó szive úgy üt,
Mint egy öreg, zenélő óra,
Csukott csárdák ablaka csillan
És fény szitál a téli hóra:
Miatyánk légy velünk.
Őszi este, csendes alkony -
Némán ülök a tóparton,
Szomorú füz lombja hull rám,
Altató dalt zsong a hullám.
A könyvesház kék ablakából látni,
Hogy jön az est az országúton át -
Ködöt füstölnek, párát eregetnek
Künn a kémények és benn a pipák.