Munkáról szóló versek
Mikor leszáll a szent homály,
És villognak a piczi fák:
Titokzatos, mély áhítatban
Elnémul a zajos világ.
Rendelj egy másik csillagodra!
Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges szavakkal kizsarolt agyunkba.
Most senki...
Gyüjtőkamrája egy tömeg izomnak,
Melyet nehéz, kínos igára fognak.
Némán mozgó, hideg, holt gépezet,
Mit más keze irányít és vezet -
Hogy ember is, csak sóhaja
Jelenti.
A Múzsa jön. Enyelgve súgja:
Jövel szent berkeimbe, várlak.
Repülnék s ez a durva gép, ah!
Legyötri lelkemről a szárnyat.
'Honnan, honnan, fáradt öreg?
Vállad nehéz ásót emel;
Mely fényes lőn a munka közt
De törve csorba élivel.'...
Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Ugy vágja a sűrü rendet.
Munkára fel, versenyre fel,
Magyarhon ifjai!
A mit ma végezhettek el,
Kár elhalasztani.
Amikor elzakatolt feletted az űzős napi robot,
gondolsz-e rá, ki volt az,
aki a fáradtság után izmodba új erőt lopott?
Zúg, ha őröl, zúg a malom.
Oda viszem a búzámat.
Hála Isten, van víz elég,
Jól forog a malomkerék.
Mit nevettek? - mit csúfoltok? -
hisz' főszakács vagyok én:
Hónom alatt főzőkanál,
előttem meg a kötény.
Amióta Évike a szobalány,
Hej, huj, szobalány!
Nincsen tükör a szobámnak falán,
Hej, huj, a falán.
Húzom-húzom a fűrészt,
mert favágó vagyok:
A tuskóból pedig majd...
Ki egyetlen, bús, vaksi szemmé
Teszed a testünk,
Szent festék, mellyel az egekre
Lázadó, nagy képeket festünk:
Áldassál, emberi Verejték.
Nagyot kacag tavaszkor a Föld,
Ha kitelelt, földetlen gazdák,
Gazdagok gazdái, magyarok,
Ekéiket beleakasztják.
Megérett a búza, sárgul a kalásza
Piroslik a szeme, kész az aratásra.
Dűl a kalásztenger, a kalongyák gyűlnek,
Aratók danája hangzik mindenünnet.