Munkáról szóló versek
Sziklát gurítunk fölfelé. Nehéz.
És vissza-visszahull s az éle vág.
Nem baj. Megujra két marokra fogja.
És ostromoljuk a hegyet tovább,
Míg elapad a gát.
Amikor a földet eke vasa szántja,
A szántóvetőnek magasztos az álma...
Búg a cséplőgép mélán, csendesen,
Ömlik belőle piros búzaszem.
Hajnalba kezdi s estig meg sem áll,
Mélabús hangján folyton muzsikál,
Óh, milyen szépen muzsikál!
Emberhangyák nyüzsögnek szerte.
Aratnak hajnal óta már.
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár.
- Ma ünnepet ül a határ.
Kis falumon néma csend ül,
De a mezőn kasza csendül.
Otthon csak a beteg maradt,
A többi mind búzát arat.
Füstös gyárkémények árnyékából jönnek,
kiszikkadt göröngyű szomorú mezőkről,
rongyosság kíséri életükön végig,
nyavalya és éhség sorvasztja a testük,
de szemükben izzik jobb jövő tudása
s lázadás a sorsuk rossz gazdái ellen.
Alig virrad, a szürke, rongyos tábor
Ott áll már megszokott helyén
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér -
És nincs kenyér!... És nincs kenyér!...
Dolgos népet, ha látsz a réten,
Köszöntsed őt, köszöntsed szépen.
Bár ócska, foltos a ruhája,
Kincseket ér az ő munkája,
Becsüld a népet!
Fel dalra, társak! zengje ajkunk
A munka bús, de szent dalát
Mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk,
De hol a kéz, mely díjat ád?
A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát
Aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fenn mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Még iskolás fiú korában
Mátyás egy könyvvel tarsolyában,
A háztól elszökött,
Suhancnak öltözött.
Jőjj, szombat csöndje! Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas! enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!
Király akartam lenni,
Nem lett belőle semmi.
Ért balszerencse számos
És lettem csak napszámos,
Csak napszámos.
Mikor leszáll a szent homály,
És villognak a piczi fák:
Titokzatos, mély áhítatban
Elnémul a zajos világ.