A.N.Vespree kedvenc versei
Nem kell már, csak aminek neve van
s pontosan tudja, ki, mire küldte...
Tudom, hogy fog még írni!...
Majd, ha a tavasz eljő,
Vágtatva kavarog sok sötét felhő,
A tavaszi viharok idején.
Árva madár tévelyeg a magasban -
Én istenem, beh magamra maradtam!
Sivatag lett nekem ez a szép világ,
Beborulva látom minden csillagát.
Mi szép az álom, álomban járok,
Csak fényes álmot, mást ugy sem várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szivem megrémül.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
A kávéházban, két konok barát közt
könyökölve őrzi élete titkát,
sörénye, akár egy néger leányé,
égig csapódik és hányja a szikrát.
Indulj utadra kicsi könyvem,
Kopogtass ajtón, zörgess ablakon.
Dús kincsek helyett hitemet adom,
Mert durva gáncs ám érhet könnyen.
Lángolnak a csillagok odakinnt
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak? -
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.
Milyen gyönyörrel szedtem eddig
Rímekbe a szerelmemet!
S a verseket, remegő hangon
Úgy olvasgattam el neked.
Szonettek, lányai a fáradt örömeknek,
Óh élő bánatoknak halk léptű hirdetői!
Bús kővé merevülnek palástom dús redői,
Szép, szózatos szoborrá az asszonyt-váró leplek.
Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,
Reszketve megnyiltak virági
Harmatosan, s ragyogó kebellel.
Ködös alkonyat, terjeng a sötét.
Magam vagyok.
Nézem a kályha hamvadó tüzét.
Nem látjátok, hogy sápad az arany,
A lelkünk aranya?