Versek a mindennapokról
A Nap lehunyt. A Földre csend terül.
A csendbe csendes őszi szél vegyül.
Majd szent kezével Isten int maga
S kigyúl az Égnek minden csillaga.
A társaság népes és igen előkelő,
nem is tudom, hogy kerültem bele,
meleg van itt nagyon,
a sok fecsegéstől fojtó a levegő.
Ez a gesztenyefa tizenkét évvel ezelőtt is
csendesen száradt a szemétdomb és a palánk között,
sokat olvastam a tetejében Nick Cartert és egyéb tiltott könyveket.
Most is itt áll száradón
és hólétől nedvesen.
Uzsonnáznak. Csendes, derűs szobákban
a délutáni napsugár a bútorokra ferdűl,
halványkék abrosz ringat sok rózsaszínű csészét
és apró kanalak ezüst virága szájukhoz ível
és barna kávéillat mindent bepermetez.
Jó lány a kedvesed, barátom,
okos barna szemét könnyen felidézem,
és az ötven fillérek is eszembe jutnak,
amiket szűkös napokon a zsebembe csúsztatott.
Ülök az asztal-trónon,
Én, mámor-fejedelem
S fejemet, a süllyedtet,
Följebb-följebb emelem.
Az utca fáj, az ünneplő ruhák,
Fáradt gerincek szombat esti álma...
Óh szombaton az álom is puhább
S a víg mesterlegény vasalt ruhára
Gondol és hogy bejárja majd Budát
A lánnyal, ám ha int az este árnya,
Nagyúri póz hevíti büszke mellét
S frissíti sörrel fáradó szerelmét.
Égi boltra kúszik fel a hold.
Kertet, pitvart, szérűt és akolt
Esti párák fátylai fedik.
Magános bakter lépkedik.
Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
Téli úton üget a szán,
üget a szán, a hóban.
Jaj nekem, jaj, holdam, ha szán,
holdam fekete tóban.
Rég nem láttam galambomat,
Egyszer majd tán meg is tagad,
Elmegyek hát megtekintem,
Csókjaimat reá hintem.
Belőlük néha felhőt tornyoz
a rakoncátlan fergeteg-szeszély
és a magasban gőgös-hivalkodón
táncolnak az apró porszemek.