 | Petőfi Istvánköltő, mezőgazdász, Petőfi Sándor testvére |
Hej, galambom korcsmárosné gyöngyvirág,
Kóstoltassa meg csak vélem a borát,
Most kerestem föl először én magát,
Szoktatóban a javából adjon hát!
Lelkem-adta gyöngy-leánya,
Halld meg búcsú-szózatom:
El kell válnom, tán örökre,
Tőled kedves angyalom.
Kelettől nyugatig, terül a szivárvány,
Barna szeretőmnek orczája halovány;
Piros rózsa volt ő, most fehér liliom:
Szivébe oltott a keserű fájdalom.
Fent az égen
Tiszta fényben
Ragyognak hold s csillagok,
Hejh galambom,
Gyöngyvirágom.
Tőled be távol vagyok!
Az én lovam kesely lábú paripa,
Szij hátú pej, csillagos a homloka,
Ha rá ülök, hej be szép a járása!
Aki meglát, egy nézéssel nem hagyja.
Csikós volt az apám,
A fia is az lett,
Csináltatott nékem
Fakó kantárt, nyerget.
Hideg széllel elegy jeges eső esik,
Hallom, hogy angyalom nagy-betegen fekszik,
Hát ha két akkora jegek hullanának,
Nem mennék-e én el megnézni babámat?
Elmegyek én katonának, az leszek,
Vészben forog édes hazám, én megyek!
Jobb karommal eddig rózsám öleltem,
Most hazámnak védelmére emelem.
Föl barátim! ...a csatára,
Hí a harczok istene;
Győzni fogunk, nem hibázhat
A magyarok fegyvere.
Édes anyám, mondd meg nekem,
Mért siratsz oly igen engem?
Kérlek, ne ejtsd könnyeidet,
Ne szomoritsd a szivemet.
Igérsz nekem paripát,
Még pedig párjával;
Legyenek bármily drágák,
Nem gondolsz árával.
Hogyha meghalok galambom,
Keresd ott kinn a sírhalmom,
Keresd, míg meg nem találod,
Ne sajnáld a fáradságot.
Szőke kis lány, szép galambom,
Rózsák nyilnak két orczádon,
Mint tiszta ég, szemed oly kék,
Szerelmed lánglobogva ég.
Szegény legény vagyok,
Nincs semmi vagyonom;
Szivem sem az enyém,
Rég birja galambom.
Leszállott a szarka
Száraz kútágasra,
Egy-kettőt kerepölt,
Azzal odább repült.