Versek a hitről
Ha reményid árbocát
Sors viszálya széttöré
Nézz a csillagok köré:
Ők lesznek vezéreid,
Ha szivedben él a hit.
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
S úgy érzem, rám dőlnek a templomok.
Oda, oda mind, ami jó,
E sártekén boldogitó!
Kerül, kerül... én kergetem,
Soha utól nem érhetem!
Isten, te vagy az én pajzsom,
Te vagy az én erős váram.
Sehol nincsen nyugodalmam
Csak benned van bátorságom.
Az új hit papja, énekelek én,
Jertek, szegények, itt van a remény.
Kiket a jó vetést a vad világba
szétszórni vitt a jámbor indulat
Amerikába sötét Afrikába
hol nyomotokban uj szellem gyulad.
Mégis megemlékeztél rólam, Isten
és azokat, akik téged kerestek,
akik téged szeretnek, megtaláltad.
"Szörnyű rablás történt, óh mesterem,
Mond Izis papjához ifjú segéde,
Én is hibáztam, ah, de megbocsáss,
Mert így jövék csak az átkos merényre.
Az angyaloknak kara zendül:
Krisztus szállott alá a mennybül!
Dicsőség fenn, a földön béke,
Megváltva világ bűne, vétke!
Akárhogyan tűnődöm én
A végzet zord hatalmán:
Fordítni rajta nem tudok,
Bár sokszor úgy akarnám.
Gyászolom a hitlent, s nem színlett gyászom örök lesz;
Él ugyan ő, de nekem szívben örökre kihalt.
Megint rámcsapott jeges szárnya
Józan, gunyos hitetlenségnek.
Megint csak immel-ámmal élek,
S megint úr lett a "mindhiába".
Hegedű sír, magányos hegedű
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.
Ketten ültek a tavaszban,
Csupán ketten, kedvesen;
Hallgatták az estharangot,
S imádkoztak csendesen.