Sóhaj
Sóhaj egy messzement barát után
Tarka levelek takarója alatt
aluszik már a holt táj.
Elhagyta meleg, jó pajtása a nap,
fejénél most a hold áll,
hidegen dobja sápadt sugarát
a hallgatag őszi tetőkre;
emlék ez a fény már, csak a régi barát
halvány, holt tüzű tükre.
Isten veled, szép nyár! Maholnap
Megsápad újra völgy, halom...
A szél már ébred s zúg a fák közt
Különös, méla hangokon.
Rég beomlott sziklavárak
Felépülnek könnyedén,
De ott porlad, a ki meghalt,
Sülyedt sírja fenekén.
Szeretni szeretnélek
hatalmas Idegen,
barátságban szeretnék élni veled,
mint repkény, mely óriás
tölgyre kúszik.
Nem igaz halott az, aki föltámad.
Egy sóhajtást még küldök teutánad!
Szállj dalom, oh siralom sohajja,
És sírd el legszentebb könnyedet!
Emberi kény embert eltiporhat,
De ki az, ki szívet láncra vet?
Pénzemnek holdja elfogyatkozott,
Egy árva fillér sincsen birtokomban:
Szurkolni kell az orditóriumban;
Isten megvert, sorsom megátkozott.
Nem esztendők hozzák az időt!
Megagg az ember, mint a nyár,
Meleg szívvel, forró kebellel,
Ha az idők viharja jár.
Dermedt szépségek ülnek az ormokon,
Zene patakzik,
Most a sóhajok szöknek magasba
És kiterülnek langyosan a tetők fölé,
Sóhaj szakad fel kínzottan, keserűen,
Sóhaj-ködben úsznak most távoli
Áttetsző arcok, remények, világok;
Nem zúgnak nyargaló villámok...
Szállongozó zephyrke,
Ha kérdez Laura: honnan? -
Súgd meg: valál sóhajtás,
De meg ne mondd, kié!
Láttál-e oly jeget, melyben meleg legyen?
S tüzet, mely fagylaló borzadást tegyen?
Jer tapogasd! én azt mellyemben viselem,
Meleg jég, hideg tűz, a tilos szerelem.
Éjszak felé
Könnyű felhők szállnak,
Ha bánatim
Velök szállhatnának!
Eltüntél, el s ah örökre tüntél!
Gyönyörrel telt kora szép éltemnek.
Hányszor édes örömöket szültél
Szent lángokra felhevült keblemnek.