 | Bálint Györgyíró, újságíró, kritikus, műfordító |
Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Én már nem is emlékezhetem azokra az időkre,
Amikor ragyogó szökőárként ordított az elszabadult tavasz,
Amikor szétrepesztette a kupolákat a dühöngő fény,
Amikor megvadult illatok sikították: Március!
Amikor eleven, részeg plakátok hirdették:
Szabadság, szerelem!
Nem ismerem a földeket,
A végtelenbe táguló
Síkok televény tengerét,
A horizontba harapó
Nehézpárájú földeket,
A szántás zsíros röghadát,
Mely éjjel némán vajúdik
S reggelre szűz csírákat üt...
Huszonhárom éves vagyok,
Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint Kovács úr,
Már erősen kopaszodom,
Nem tudok autót vezetni, golfozni,
Bridgezni és charlestonozni,
Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik:
Mindenkinek joga van ebédelni,
Általában elavultnak és nevetségesnek tartják...
Én láttam valamikor a tengert,
Mely végtelen volt, mint az idő
És kék volt, mint a minden és a semmi
És az Isten;
De ez már régen volt.
Kezdetben teremtette az Isten a világot,
Azután jött automobilon a vezérigazgató
És megvette az egészet.
Egymásba hullottak a távolságok,
A rádió-jazz nem hagyta aludni
A tigriseket a dzsungelekben,
A fiatal könyvelő letérdepelt a vastrezór előtt,
Így szólt: "Életünket és vérünket"...
Nekem csak egy istenem van és ez: a villany;
Kábelek izzó, üzenő erdeje,
Drótok milliárdjai, szent magasfeszültség,
Turbinák, dinamók búgó hadserege,
Hirdető fényszavak glóriája a felhőkarcolókon
És a szoba csendjébe zendülő százhangú rádió:
Mind rohanó zuhogással ölelik át a világot
És száguldásba hajtják az élet ütemét.
Szürke gőzmalmok állnak,
Lomha, nagy testük elfedi az eget
És kéményük belenyul a napba;
Öröktől fogva állnak és mindig egyforma
Tompa, őrlő zúgásuk öröktől fogva szól,
És a felszakadó segélykiáltás,
Elfojtott csókok halk zaja
És kitörő vulkánok őrjöngő dübörgése...
Unokatestvérem, az orangutang,
Vasrudak rajvonala mögött ül;
Tétován és szomorúan néz,
Mert a fülledt őserdő és a reszkető fényekkel zsúfolt
Délikeresztes ég vad illatát,
Amelyet magával hozott
És féltve őrzött,
Elvesztette a hosszú úton...
Rámzuhogó napok s hetek kőzáporában
De jó homlokonverten megdermedni
És hullni zsibbasztó, langyos ernyedésbe
És tudni, hogy most, most szökik suhanó lábbal
Szívemből ki a fájdalom s vissza se néz;
Ó agyam s lelkem áldott borulata,
Mely rámesteledik és kioltja lassan, csendben
Vakító kék s fehér gondolat-lámpáimat...
Szomorúság,
Szomorúság,
Puhult, szürke jégcsapok mocskos csurgása,
Gerincbe, vérbe ömlő szintelenség, hangtalanság,
A szobrok is szétfolynak,
És nyirkos az acél is,
Most gyermekkorom minden kínos pillanata belémharap,
Összes szerelmeim emlék-múmiái megjelennek...
Mondd, mire való a mi életünk,
Mely revolverrel a kézben, lázasan vágtat
Irdatlan útvesztőkön át,
Mint egy ámok-futó?
Sápadt világok forognak,
Mély árkokat mos a megáradt keserűség,
És füstösen gomolyog a gyűlölet:
Születni kellett,
Még sose voltam Svájcban vagy Párizsban,
Aztán meghalt a szerelem is;
Az élet teljessége nem itt van,
Hűvös vastrezorokban rejlik...