harminchat kedvenc versei
Hogy Júliára talála, így köszöne neki
Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem?
Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él,
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.
Keseredet szívem immár mihez bizol,
Szomorusagidban kihez folyamodol.
Nincsen ez világon ki tanácsot agyon
Avagy meg vigasztallyon.
Az hárfás hárfáját sokaknak pengeti
És azzal sokaknak szívét édesíti;
De az rab lábára vert vasát csörgeti,
S annak csörgésével magát keseríti!
Tarlott erdőnek bús avarját járom
Őszi napsugárba',
Sárga levélkék - mindmegannyi álom -
Hullanak alája...
Virágot szedtünk mezőn és dombon
Új tavasz-szellőt szívtunk mindnyájan,
Elöntött bennünket napsugár lángja,
Meghitt otthonban, hazai tájon.
"Ne menj tovább. Hűs már az este.
Az utakon poroszló lesked.
Pihenj le. Várj. Olajjal hűtöm
Fáradt tested.
Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.
Te láttad az erdőt,
Mielőtt erdő lett volna.
Mielőtt a vizek a szárazföldtől
Elválasztattak volna.
A lámpa olyan mélabúsan
vetette árnyékát szobámra...
Először csupán azt gondoltam:
egy lámpa, egy parányi lámpa.
Mit akarnak a lombok,
mit akarnak a felhők?
Mit akar fent az árnyas
égbolt, e néma ernyő,
hogy eltakarja tőlünk
csillaggal és azúrral,
kék villámnyelveket
öltögető...
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Három rózsabimbó
Nyílik a szobámba -
Pohár-vízbe nyílik.
Hogyha szívem tisztább
Illatuk lehatol,
Lehatol a szívig.
Túl nádon, éren, a nagy vizen túl
Áll a szirén és integet:
Ti földtelenek, jöjjetek!