 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Lelkemadta vig barátok,
Hogy is bukkanék reátok?
Isztok mint a malomkerék,
Ez valóban nagyon derék.
Az én, az én arcom
De piros,
Az én, az én bajszom
De zsiros;
Piros arcom, zsiros
Bajuszom,
Szeretsz-e igy, kincsem,
Galambom?
Nincsen nékem tulipánom,
Ha nincsen, én nem is bánom;
Piros arcom, mint a rózsa,
Mint a nyíló basarózsa.
Mikor én kis gyerek voltam,
A lányokra nem gondoltam:
De mikorra legény lettem,
Sok szép leányt megszerettem.
Az én eszem furcsa madár,
A szép lányok kertibe jár,
Gyönyörködik a rózsában,
A szerelem rózsájában.
Mély tengernek mélységében
Terem a drága gyöngy szépen,
Mély tenger rózsám szerelme,
Drága gyöngy benn a hüsége.
Mily nagy golyhó vagy te,
Kicsiny kis Mariska,
Mit szaladsz, tán azt gondolod,
Megmar téged Miska?
Borpohár a kedv forrása,
Bús sziveknek vig pajtása,
Bor az öröm örök lángja,
Megég rajt, mi a lelket rágja.
Virágzik a rózsabokor,
Pirosan virágzik,
Hull az eső szakadatlan,
A bokor megázik.
Vihar az én költészetem
Hű pajtása,
Villám az én gondolatom
Tűzes társa.
A juhásznak furulyája
Búsan szól,
Bús dalt tanult erdőben a
Madártól.
Oroszlán voltam sivatag pusztákon,
Vér volt hős életemnek gyönyöre,
Minden párát, mi utamba vetődött,
Kegyetlen fogam széjjel tépdese.
Előttem Petőfi,
Béranger és Heine.
Hogyha a szent lélek
Szivembe lövelné,
Mi szép, nagy és remek
Vagyon e háromban,
S összeolvadnának
Hárman a dalomban...
Rózsa illatával
Kented hajadot,
Csillogó harmattal
Mostad arcodot.