 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
A magyarnak életében
Sok dicső mag rejlik,
Meglátjátok majd, belőle
Nagy jövendő fejlik.
Te vagy, fiu, az én barátom, te,
Tiéd e kebel forró érzete,
Nincs áldozat, mit értem meg ne tégy,
Nincs ut, a melyen támaszom ne légy.
Lelkemadta vig barátok,
Hogy is bukkanék reátok?
Isztok mint a malomkerék,
Ez valóban nagyon derék.
Mily nagy golyhó vagy te,
Kicsiny kis Mariska,
Mit szaladsz, tán azt gondolod,
Megmar téged Miska?
Csak egyet bánok e világon,
Szivem csak egy bú sérti még:
Mért nem ösmerhettem Petőfit
Én boldogtalan ivadék?!
Örülj, vidulj, magyar hazám.
Imádd nagy istened,
Büszkén emeld ma lekonyult,
Megrongált fejedet.
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
Elküldém az első lánynak,
Kit szeretek, első levelem.
Mit érez vajjon, a midőn
Végig elolvasta, istenem?
Villámoktól széthasított
Szikladarab a szivem,
Fergetegek vad játéka
Az én ifju életem.
Ez aztán a derék leány,
Hat csókot ád egymás után,
Hat csókot a legjavából,
Lelke paradicsomából.
Elsö piros pünkösd napján
Sok tarka nép jár az utcán,
Annyi lány sétál alá s fel,
Nem is győzöm a szememmel.
Ne szomorkodj, édes atyám,
Azért, hogy én távol járok,
Lelkemet nem gátolhatják
A legtávolabb határok.
Azt gondoljátok tán, hogy lelkem
Posvány, melyből a képzelem
Lüdérc gyanánt emelkedik föl
S pihen szalmás házfödelen?
Oroszlán voltam sivatag pusztákon,
Vér volt hős életemnek gyönyöre,
Minden párát, mi utamba vetődött,
Kegyetlen fogam széjjel tépdese.
Tudja a jó isten,
Én megházasodám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.