Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Csak ne mosolyognál
Rám oly édesen,
Hogy szerethetnélek
Szívben csöndesen.
Holtig szeretlek
Téged, angyalom,
Mit érted érzek,
Zengni nem birom.
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
Bontsd széjjel, bontsd, te gonosz sors...
Bontsd széjjel, bontsd, te gonosz sors,
Megrongált keblemet,
Vagy teremts bele uj erőt,
Teremts uj életet.
Illő keresztényhez,
A templomba menni.
Letérdelni s szépen
Áhitatos lenni.
Dacos barna lányka, szeretlek,
Dacodnak én harcot izenek,
S ha enyém lesz babér, győzelem:
Sorsod holtiglan veszedelem.
Te vagy, fiu, az én barátom, te,
Tiéd e kebel forró érzete,
Nincs áldozat, mit értem meg ne tégy,
Nincs ut, a melyen támaszom ne légy.
Gyepen hever a juhász,
Szépen legel nyája,
Nem jő, kire régen vár,
Kedves kis rózsája.
Azt mondjátok, édes a méz,
Lám a méz nem édes nékem;
Dús király vagyok, de gyémánt
Föl nem ékesíti székem.
Tudja a jó isten,
Én megházasodám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.
Lányka, égnek vagy szülöttje...
Lányka, égnek vagy szülöttje,
Arcod örök tavasz kertje,
Rózsás fényes paradicsom;
Engedd, hogy nekem virítson!
Hétfaluban a hány legény,
Annyi lány,
Lány -, legénynek öröm lángol
Ajakán.
Sürgő vásár a kebelem,
Áru benne a szerelem,
Nem eladó senki másnak,
Csak annak a szép juhásznak.