 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Táncra, fiak, hadd vigadjunk
Isten igazában,
Ne legyen ma bú vagy bánat
A magyar hazában.
Szilárd a föld, de zür a szellem,
Homokkal vegyült izzó fém,
Hatalmason foly a világra,
Rá önti holmi bányarém.
Lelkemadta teremtette,
Az ágyam már megvetette,
Megvetette halálágyam
Az én égbe rontó vágyam.
Betértem a korcsomába,
Betértem és nem hiába,
Mert gyönyörű barna lányra
Esett az én szemem párja.
Égig ugrándozik lelkem,
Olyan nagy az én örömem;
A nap is ma jobban hevit,
Lelkem nagyobbítja hevit.
Elküldém az első lánynak,
Kit szeretek, első levelem.
Mit érez vajjon, a midőn
Végig elolvasta, istenem?
Sujtá e hont, addig sujtá
Az isteni átok,
Hogy élete csiráját is
Romolva látjátok.
Mi a manó? hej de cifra
Legény lettél Zajzoni!
Ezerekkel birsz talán, hogy
Ily urat tudsz játszani? -
Örvendjetek, a réz angyalát!
Verjétek föl ezt a bus hazát,
Busult szegény, busult eleget,
Alig ösmeri az örömet.
Csak egyet bánok e világon,
Szivem csak egy bú sérti még:
Mért nem ösmerhettem Petőfit
Én boldogtalan ivadék?!
Ezüst tallér, fényes tallér,
Fényesebb az arany gallér,
Arany gallér, komiszáros,
Nem vagyok vele továros.
Ifjuságom poharába
Bort ne töltsetek hiába;
Nem kell nékem többé lélek,
Ily világban minek éljek?
Ám mindenhol vannak
Szép szemek és nagyok;
De csak az a legszebb,
Mely magyarra ragyog.
Megragadom csákányomot,
Megnyergelem pej lovamot,
Kivágtatok a pusztára,
A betyárok tanyájára.