Békássy Ferencköltő, esszéista és huszár |
Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein
Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól:
A rezdülő hurok minden beszéde kin,
S minek követni őt? ut nélkül vándorol.
De hidegen fuj az őszi szél...
De sürüen hull a falevél!
De véres az északi nagy csatatér!
Elmegyek, talán
Vissza se térek;
Hamarosan elmúlik,
Fiatalon elmúlik,
Belőlem az élet.
Még este barna színbe öltözött
A táj, eső szitált;
Mire a fényes könnyes reggel jött,
Zöld fátyolokban állt.
Mely nagy Bengália csodája,
A palotában néma csend
Sok iv, sok oszlop tarkasága,
S a viztükör világa fent.
Lecsap a felhő, lecsap a földre;
Jajgató szellő surran a völgybe
S kopog az ablakomon.
A végtelen vadon világban
Elmulhatatlan nemzetet,
Hol annyiféle néphalál van,
Hazám, hazám, mi éltetett?
Elfelejtem hol vagyok,
Valakire várok,
Csukott könyvből olvasok,
Várok, egyre várok.
Bús szenvedély te, megvalósult álom!
Mily pusztaságban járok nyomodon!
Hová kisér halandó boldogságom? —
Égő kinok közt meddig álmodom?
Áldatlan rossz időkről kell beszélnem,
De nincsen ok hogy szomorú legyek,
Megtermi lángvirágát szenvedélyem
Akármilyen bántók az emberek.