Versek a természetről
Járnak, kelnek sokan zöld erdőben...
Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;
Vagyon a nap épen lemenőben.
Rózsákat fest utósó sugára
Dombtetőre, lombok sudarára.
A dombon ülök, mint a gomb a bazilika gömbjén.
Csakugyan, száll is hozzám fel ködökbe szövött tömjén,
A dárdahegyű füvek és sárgaruhás virágok
Imádság-sóhaja hozzám fűszerszámként szivárog.
Mi búsan nézsz a tiszta kékről
Felém, te biztos hű barát!
Ki egykor nyájasan ragyogtad
Körűl ez árnyak pamlagát.
Ha napfényes Vízkereszt
Megcsordítja az ereszt,
Akkor évben jól ereszt...
Ordít a zivatar mord szele, inganak
Már a rengetegek tölgyei, elborúlt
A mennybolt, lebegő barna homály lepi
A vídám liget ernyeit.
Rossz szememről egy nagy könyvben
Míg megkérdem a tudást:
Jó tanácsot nem lelek, de
Kapok új szemgyulladást.
Mit nekem ti hír s szerencse
Tűnedékeny álmai!
Gazdag dús palotája,
Lengeteg pórnép csodája,
Mit nekem ti büszke hősek,
Fény s dicsőség rabjai!
Itt van az ősz, itt van ujra...
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
A csendes és fakó kis udvaron
Magam beszélgetek az éjszakával.
A boldogok menyboltja fukaron
Szór ide fényt. S mint haldokló madárdal,
Olyan ez az ének.
Óh be szép vagy első Május!
Zöld a mező, a fű között
Ezer millió pimpimpáré
S rajta ezer millió bogár.
A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel
boruljatok vérző szivemre le.
És részegits meg párás, gőzölő föld
s te márciusnak fűszeres szele.
De mogorva, de goromba
Ez az öreg télapó!
Meg-megrázza a szakállát,
S hull belőle, hull a hó.