Versek a természetről
A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel
boruljatok vérző szivemre le.
És részegits meg párás, gőzölő föld
s te márciusnak fűszeres szele.
De mogorva, de goromba
Ez az öreg télapó!
Meg-megrázza a szakállát,
S hull belőle, hull a hó.
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Melly szép vagy te, Természet!
szép Anyja a belőled serkedező cseppeknek.
Esméri kellemed minden minden alakságodban,
mégse lát.
Itt - hol a Tér bús homályán
az örök éj képesül,
s a Fák alig ingó gallyán
egy-egy alvó madár ül...
Ha a nap leszállva eltűnt,
Mint egy fényes képzelet,
S a sötét éj fátyolával,
Elterűl a föld felett...
Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Láttátok-e a fényes napsugárt,
Midőn a hegy mögé nyugodni szállt,
S utána azt a sok szép csillagot,
Amely a sötét éjben ragyogott?
Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!
Üt az óra egyet... kettőt...
Kandallómban hamvad a tűz...
Künn a vihar szilaj szele
őrületes játékot űz;
Leáldozott a nap, nem szól már a kolomp,
A tópart fövényén kikötve áll a komp;
Pihenni tért a nép, a kicsi ablakok
Sötétek, ámde fönnt ragyognak csillagok.
Mily szép a Föld! - mező ha zöldel
S nyár derekán aranykalászt terem;
A folyamakban hal tenyész s a háló
Nem jő fel zsákmány nélkül sohsem.
Égő Nap! a Menny királynéja Te,
Ki trónodról tekintsz a földre le.
Életet, áldást árasztva le ránk,
Szivem tárom ki előtted - Anyánk!
Megyek városból ki, messze
Hol nincs autó s velocipéd,
Hol csak virágokkal beszélek
S a tücsök mond el egy regét.