Versek a természetről
Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak;
Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.
Egy jámbor remetét lelsz e kis üregbe letéve,
Kit szent gondjai közt csendesen ére halál.
Haldokló, őszi alkonyon
Velem vannak testvéreim:
A tétlen csönd, a nyugalom.
Megsápadt őszi hajnalon
Virágok harangoznak:
Megfosztott kelyhek éneke,
A titkolt búcsuzónak.
A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.
A fák közt apró ember imbolyog.
Utána jönnek tömött emberbolyok.
Hullámzó vetések,
Ragyogó harmat-tenger.
Mért rejted el a dalt?
Amiben hisz az ember.
Nem voltam ott a szent agóniánál,
A könnyes remegések éjjelén.
Halállal vívott üzenet-tusákon
Nem voltam én.
Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét...
Tegnap hívtál erdő, üzentél utánam:
Odakint több a fény, igazabb világ van.
Odakint kurjanthat fékezetlen kedvem,
Nem nyügözhet semmi, ha vendéged lettem.
Nyílnak, nőnek, szaporodnak
Ablakomon a virágok;
Szép virágok, holt virágok,
Fagyos, fehér jégvirágok.
A természet örök könyvét forgatni ne szünjél...
Istenem, de sok virág mosolyog felém;
Tátika, harangvirág, kikirics, kökény;
Egyik piros, másik kék, - jó az illata...