Sorsról szóló versek
Ha így kanyarodik a sorsunk...
Ha így kanyarodik a sorsunk
egy pillanatra eltakarja
szemünkből a jövőt.
Egy árvát a' zordon halál
Erdő közepében talál;
Nincsen ki szegényt virassza,
Nincsen á' ki mégsirassa.
Sors, nem vitázom én
Veled, hiszen hiába,
Megyek, szegény legény
Az éjszakába.
Már lassan mégis elindul a hó, -
Ha kínjaim is mennének vele!
Atlantisszá lesz minden átkom,
minden dalom, és minden imádságom,
Atlantisz lesz az én világom.
Magyar vagyok, de nem kiáltom,
Mit is keresnék e világon,
Ahol nem értik énekem meg
S lennék eltévedt, árva gyermek?
Gyűlöllek, vágylak
S hévvel kivánlak
Sorsom: hogy: teljesedj be végre
S mert csupa bánat,
Ha durcásan nézek az Égre.
Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében,
Az életkönyv ez; benne két lap a mienk,
Az egyiken borongó gyász vonúl sötéten...
Vannak arcok, melyeket a fátum
Már előre kijelölt magának,
Mosolyukban fájdalmas lemondás,
A szemükben megriasztó árnyak...
Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
Hajó halad és mély sebet hasít.
Bölcsője fáját itt faragták.
Ő mégis oly hajó parancsnoka,
Mely Lovranánál százszor elhalad,
De Lovranában nem köt ki soha.
A nap fényudvarából
Lezuhant Ikarus.
Ketten látták: egy ember
S egy öreg kritikus.
Hallottátok már?
Ősszel, amikor kavarog a köd,
Az éjszakában valaki nyöszörög.
A Szerencsével ne pörölj, barátom,
Hogy reád nem néz s mosolyog szünetlen;
Nem hagy el senkit, noha messze lenni
Látszik is ollykor.