Reményről szóló versek
"Ez elment vadászni"... Nem kellett! Csúf mese!
Vagy a kicsinek is, vagy a többinek se!
Mind édes testvér, vagy mind mostoha.
És mért haljon meg a nyulacska?
Bájszíneket tetéz reád,
Mindent igér, semmit sem ád;
Hálóból varrt köntös hidegben...
Félve járnak a mulatók
S az ifjak lehalkítják a nótát,
Mesélnek a vénemberek
S nagyot sóhajtanak az anyókák.
Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem...
Nem fáraszt, de uj harcra biztat
E néma küzdelem...
Ki tudja, egyszer megriad a tél,
És akkor utat száraszt még a szél.
Ó, vén Odysseus, víg szimbólum, te boldog
S merész: ezer viharban derűsen szállni révbe,
Ki életem hajóján már csüggedezve bolygok,
Szemem ma hadd merítsem a drága dal vizébe
A' szunnyadó fél földet örökre nem
Fátylozza éjköd, holdtalan éjhomály,
Midőn kelet' rózsás öléből
Nap mosolyog ki, - letűn az éjgyász.
Markalf, kinek feje tökkel ütött nem volt,
Egykor hegyes helyen többekkel gyalogolt.
Valahányszor hegyről alá kellett menni,
Lassan járt, jókedve búcsút látszott venni,
S viszont ha mely völgynél másik hegy kezdődött,
Gyorsan indult s szokott jókedve visszajött.
Közéig a hajnal, itt a gyógyulás,
Oh újra látom hát a kék eget!
Engesztelőn köszönt a napsugár,
Jöttömre még a lomb is integet.
Fájó reménnyel ablakod alatt,
Szylveszter éjjel,
megkoppantottam a sárga falat.
Én néma lányom, titokzatos szépem,
Bús idegen a többi lány között,
Magányos hattyú elzárt tó vizében,
Bűvös dal, melynek szárnya megtörött...
Szelíden mint a szép esttűnemény,
Lángarcodon kecseddel, mint Auróra,
Mosolyogsz reám, sötét sohajtozóra,
S megenyhül sorsom, a vad, a kemény.
Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!