Versek a háborúról
Nyerít a harci mén, vígan nyerít...
A szomszéd nép megúnta rosz serét,
Szeretné Tokaj és Eger borát,
Szeretné alföld búzakenyerét.
Nyerít a ló... Csatára szállani
Kössünk kardot, keletnek ifjai!
Fekete mezőn, sötét éjjel
Gyúlnak a tüzek szerteszéjjel.
Ünnepel a barázda.
Megenyhültek a szenvedések,
Ha megviselve is, de élek;
S mint rokkantja egy nagy csatának
Mélázom... nézem a világot,
S át tűzön, vízen, véren, átkon
E bűntengert szépnek találom,
Lélegzem újra, nagyot, mélyet
És örülök a napsütésnek.
Elvillant minden tiszta indulat,
ha szólasz is jól tudod célja nincs,
úgy villan csak föl rejtett éteted
miként tolvaj keze között a kincs.
Ezer tó közt sír decemberi szél,
És zengi, zengi a Kalevalát...
A zuzmós mezőt fehér arcú tél
Ma vérpiros hímzéssel szövi át...
Halla török zajgást réműlt várában Egernek
S a sír álmaiból felnyöge arra Dobó...
Imához! - s aztán rajta, előre!
Most egy itt nemzet és király;
A becsület, a haza őre
Most lelkét riogatni jár;
Már zeng a rézkürt riadója:
Az igazság hív bosszulóra, -
Előre, magyarok!
Előre katonák!
Ti rátok néz négy részről a világ;
Mert ezt kivánja fegyverünk,
Melynek nevét vérrel kell szereznünk;
Kivánja ezt a becsület,
Mi nélkül fegyver oldalunkon nem lehet;
Mert ezt kivánja drága kedvesünk,
Kit győztesen ismét ölelhetünk...
Hasztalanúl küzdött, nem tudta leverni fokáról
A zászlós törököt Nándoron a magyar őr.
Három magas halmon lebegve békén,
Messzére hint sugárt egy korona;
Sok század óta díszlik fényes székén,
S a hír reá szebb-szebb virányt fona.
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
1
Bors, ha Kenyérmezejére botolsz, s még kedves az élet:
Meg ne maradj színén bátorok hamva fölött;
Ellened ott minden sírjával feldobog a föld,
S rád villámlik az ég, gyáva, szivetlen iró!
Óh katona!
Hogyha kevélyen elvonúlsz előttem
és csattog a sárga keramit
döngő lépteid alatt, -
én mindig arra gondolok,
hogy milyen szomorú
kalitka a te domború melled...