Csalódásról szóló versek
Uram! Szinházad rég felépitéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak,
Mért dühöngnek énmiattam?
Mindennek adom tudtára,
Hogy az asszony gonosz pára.
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
Köszönöm, hogy hamis voltál,
Mert láncamrul leóldottál.
Elmondottam, eldaloltam
A' mit érzett kebelem,
Isten veled édes ábránd!
Isten veled szerelem!
Itt fogsz, szerettem Lantom! ezen szelíd
Nyárfának ágán függeni; a Vidék
Csendes körűlöttünk, az Égnek
Színe kies, valamerre terjed.
Ó! ha látom, mint elmulik
A' boldogságnak szép álma,
'S a' szép álom boldogsága,
Ifjú élet, ifju ábránd;
És a' vágynak, és reménynek
Hallom édes hivő hangját,
A' mint elhal, elenyészik...
Fekete földed mély öléből
Fakadtak piros tűzvirágok,
Fekete földed mély ölében
Fogantál sok-sok fehér álmot...
Minden csak volt: ma nincs semmi.
Lenni?
Kell az ördögnek ma: - lenni.
Minden csak volt, ma nincs semmi.
Nem hiszek én senkinek
Itt az egész világon,
Minden megcsalt, ki csak élt,
Szeretőm és pajtásom.
Nem csuda, ha nem félsz meghalni, a halál
Nem újság előtted, már kétszer meghalál.
Hát nem lett táncosnő belőled,
tagjaid különös, vadóc hevét
kiszítták a nyúlszájú évek.
Nem akarok boldog lenni,
Hogy ne fájjon aztán semmi;
Mikor egy mosolynak
Ezer köny a vége,
Nem kell a boldogság
Csak a csöndes béke.