Csokonai Vitéz Mihálya magyar irodalom egyik legjelentősebb költője |
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Óh, únalom! vad únalom!
Óráimat be fájlalom,
Hogy így homályosítod...
Ilyen dorgálást, barátom,
Tőled már sokszor hallék,
Hogy magam miért bocsátom
Úgy el, bár vidor valék?
Már alélva pislog szép fénye azoknak
Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Míg nálatok
Itt múlatok,
Minden gondot oszlassatok,
Fel ne bontsák,
El ne rontsák...
Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Ah, ne vesd rám két villám szemedet
Oly hasgató tekíntéssel:
Kérdezd meg csak, ő fog majd tégedet
Vádolni a sebhetéssel.
Mért epeszted bánatokkal
Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedtől?
Ah, ki ijjesztett el ettől
Tégedet?
Óh, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
Nyakamat vas lánca szorítja,
Szívem siralomba borítja.