 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Hagyd a világot s kedvbe merűlt zaját,
Hagyd a gyönyörnek tapsra nyitott ölét;
Fényedre itt homály vetődik,
S futva kerűl szeretett leánykád.
Kár hogy a pap megkeresztelt,
Jobb volnál pogánynak,
Mert pogány vagy és kegyetlen
Híved fájdalmának.
Indúlsz? nyomodban lengenek a szelíd
Múzsák, kiket rég híven ölelgetél,
Indúlsz barátom? Itt nyom engem
A henye lét köre, míg te indúlsz.
Ne nézz reám!
Bájolsz, de nem hiszek;
Ne szólj hozzám!
Ámítsz, nem értelek:
Pillantatodban csáb orgyilka reng,
Minden szavadban egy tört eskü zeng.
Hová rohantok átkozott gonosz fiak?
Mi készt ezekre? büntetlen
Fog hát az undok visszaélés bennetek
Tenyészni, gyáva fajzatok?
Büntető nagy Isten,
Most már elhiszem,
Hogy vagy, és szavadként
Folynak mindenek.
Gyűl, fogy a nép a szinházban,
Mint az ár-apály;
Változandó sokasága
Gyakran le-leszáll.
Mért, könnyü lebel,
Mért játszadozol te ölemben?
A sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén;
Bús pályaközépen ugy hamvadok én.
Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?
Még egyszer, szerelem!
Érezzem lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat.
Összemértem szép szemével,
Szöszke Lilla szép szemét;
Bájos arca kellemével
Phyllis arca kellemét...
"Ah mi jó, hogy itt talállak,
Gyenge lányka, alva látlak,
Alva e hűs domb alatt;
Most ugyan hó arcaidról
S e kis rózsás szűz ajakról
Csókomat nem űzheted.
Hajt keservem, hajt az ínség,
Hegyről völgyre tévedek,
Dúl belűl a nyugtalanság,
És kivűl a vad szelek.