 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Teslér, ki hitte, hogy megint feléd
Visz változékony sorsom istene?
Ki hitte, hogy még egyszer nyughatom
A hű barátság karjain veled,
S mit most akadva késve hoz s viszen
A néma tolmács, azt buzgó szivünk
Teljes hevéből nyers szó fejti ki,
S titkunk ha lesz, nyílt ajkunkról ömöl...
Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád
Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.
Emlékezni fogok rólad, ha nem engedi sorsom
Lenni közel hozzád s csüggeni bájaidon.
Jó istenem volt és szép angyalom.
Amannak bíztam égi bő kegyében,
Emennek éltem földi kellemében,
S futott előlem minden fájdalom.
Mint az érett gyümölcs,
Az élet fájáról
Hull a fáradt ember,
Midőn órája szól.
Láttalak álmomban, harag ült szép homlokod élén
S egy csókom haragod fellegit elzavará.
Tégedet, aki velem nyájas zsengékre kifejlő
Korban együtt buzgál járni az ősi nyomon,
Tégedet, Udvardim, feledékeny csendbe merűlni
Hagyjalak, a hűség szép neve, puszta - hiú?
Lelked beteg, s a költés benne gyöngy;
Jól értsd meg, nem csigából drágagyöngy,
Fagyöngy a legsiványabb tölgytetőn:
Madárfogó a gyermekek bogain...
Kis lány, nagy lány,
Mit ér; ha hamis?
Fölebb is, alább is,
A szomszédban is.
Szerelem oltárán
Kis lángocska még:
Egy fohász fuvalma,
S már a láng nem ég;
És kialszik óhatatlan
A többé meggyújthatatlan,
A kidúlt kebel;
Eltemetve gyász üszkében...