 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Búsan rejti bánatos szivében
Lángszerelmét a hű csendes ifju,
Titkon ég, vágy, s hervad élete.
Akit óhajt, Lilla hajnal arcát,
Szép szemében lelke szép sugárát,
Félve nézi, félve vár reá.
Jár számkiüzötten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala oly szomorú,
Oly édes-epedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy ormairól.
Ah nem, többé nem vidámít
Engem csábító szeme.
Nem fogad be, nem nyilik meg
Bús szivemnek lágy öle.
Kell-e dal, szép és varázsló,
Kell-e szép rege,
Vészbe játszó és derűbe,
Mint hazánk ege?
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz,
Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.
Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,
Reszketve megnyiltak virági
Harmatosan, s ragyogó kebellel.
Szép Etelka, kit szivembe
Nem mulólag vettelek be,
Kit nem csalfa gondolattal,
Nem, sebes lángindulattal
Vesztemig kedveltelek,
Szép Etelka, halld utolszor,
Amit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott! isten veled!
Természet édes gyermeke,
Ártatlan kis leány,
Imádd az égi alkotót,
Imádd csak, jó leány.
A vigaság néked nem tetszett, minthogy egy s-el
Írtam az új költők helybenhagyása szerént.
Ők azt megmutaták, mért jobb igy írni, s azonnal
Mert jónak láttam lenni, követni merém.
Kedves volt leveled, most is, mint máskor, előttem,
Kedves főképen mert vigadozva köszönt.
Ah de vidáman, Egyed, nem válaszol arra barátod:
Búba merűlt lelkén fájdalom árja csapong.
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
A leány, kit Túri kedvel,
Néma most és halovány:
Rózsa, oly fehér mint arca,
Nem virágzik rózsafán.
Tégedet, aki velem nyájas zsengékre kifejlő
Korban együtt buzgál járni az ősi nyomon,
Tégedet, Udvardim, feledékeny csendbe merűlni
Hagyjalak, a hűség szép neve, puszta - hiú?