Vörösmarty Mihály

A völgyi lakos

"Zöld fürtözettel
Feszül az égnek
A hegy tövéből
Egy hársfasor.

Alóla lassan
Zuhogva csermely
Szakad siralmas
Lakom felé;

Ott nyugszik ottan
Kél hajnalarcu
Tündér alakban
Vezér tüzem,

A szöghajú lány;
Szép, mint kelő nap,
S mint a lenyugvó
Olyan szelíd.

De mit tünődöm?
Nem tudja, vagy tán
Ha tudja, nem szán,
Hogy szenvedek.

Ah a futó szél
Elkapja szómat,
A hab könnyűmet -
De nem felé.

Nem jut fülébe
Keservem hangja,
Nem ér szivéhez,
Nyögő szivem."

Ekkép panaszlá
Bús andalogva
A völgy lakója
Gyötrelmeit.

S haj! a futó szél
Elkapta hangját,
A hab könyűit,
De más felé.

A csermely árját
Tenger nyelé be,
A szél fuvalmát
Zugó vihar;

S most sírja mellett.
Bús zöngelemmel
Szél és patakzaj
Sohajtanak.