Agyagási Károlyorvos, költő, író és műfordító |
Pár év előtt itt jártam még végső búcsúzásra,
Sírva-ríva mentem vissza mostani hazámba.
Nem reméltem az Istentől oly nagy kegyességet,
Hogy mégegyszer látni fogom a szép Magyar-földet.
Nagy árvíz sodrába jutott nemzetem,
Arra kérlek, hallgasd meg az énekem!
Hogyha csüggedsz, el vagy veszve örökre,
Fojtó hullám vészes árja kerül fölédbe.
Komor arculattal, fájdalmas lélekkel,
Nyugatra tekintek pirosrasírt szemmel.
Nyugati láthatár távoli ködébe,
Belevegyül lelkem végső reménysége.
Alaposan mérlegelni csak az Isten tudja,
Hogy a két legnagyobb kínnak melyik a nagyobbja.
Ha a gyermek és a Haza latra volna téve,
Vagy az anya, vagy a honfi össze lenne tépve.
Új mese született izgatott agyamban,
Leírjam? Ne írjam? - töprengek magamban.
Talán jobb is volna társaihoz tenni
S a nagy semmiségbe magammal elvinni.
Repülj gondolatom ki a nagyvilágba,
Hogyha megszülettél, mért is lennél zárva?
Éj-nap kínosan vergődöm szomorú időkben,
Bár a remény biztat, mégis nagy a szenvedésem.
Világrázó, nehéz napok gyűlölt légköréből
Visszaszállva erőt veszek más nehéz időkből.
A helyett, hogy sírnék, öreg, balga lélek,
Kinek az élettől nincsen mit reméljek.
Elveszett hazámnak Emporiuma,
Sűrű könnyeimnek megindítója.
Mielőt rám szállna az örökös est,
Búcsúzkodni jöttem hozzád, Budapest.
Írni! Írni! - erős hangon kiáltja rám valaki,
Ilyen erős parancsszónak nem jó ellentállani.
Ez a nagyúr, mint despota úgy lakik a lelkemben,
Parancsára millió sejt rezdül meg a fejemben.
Oly szegény volt egy legényke,
Mint a templomi egérke.
De oly erős volt a lelke,
hogy a nyomort nem ügyelte.
Ha tizenöt évet vissza tudnék szállni,
Milyen szép meséket tudnék kitalálni.
Soraim behintném jókedvvel, tréfával,
Olvasóm nem bírna a sok kacagással.
Leveletlen a fa, bánatos az erdő,
Gyászruhaként borul rá a sötét felhő.
A szomorú csendet semmi sem zavarja,
Halott levél és ág levannak tarolva.
Azt gondoltam, hogy már nyugton alhatom,
Nem szólal meg többé rekedtes dalom.