Panasz
El-elnézlek, ti hontalan fenyők,
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Ó én is, én is hontalan vagyok!
- Hányan sirják, panaszolva
ezt az életet:
milyen szép lehetett volna
s milyen csúnya lett!
Új poéta panasza a régi holdhoz
Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
és kérdezte: emlékszel-e még?
Szakaszd ki vérző szívemet
Már egyszer, irgalmatlan ég!
Elpanaszlom a szomorufűzfának...
Elpanaszlom a szomorufűzfának:
Fáj a szivem, valahányszor meglátlak.
Óh, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
Nyakamat vas lánca szorítja,
Szívem siralomba borítja.
Jaj csak panaszt ne s gyáva könnyeket,
Az ember sajnál avagy kinevet:
Mindegy, mindkettő dölyfnek gyermeke
És megvető felsőbbség érzete.
Mért ver illy búsan ez a' szív?
Mért fakadoznak e' könnyek?
Néktek elhúnytt örömeim,
Néktek ah ömlik özönnyek!
Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gomblyukába rózsa...
Ne félj, ne félj, kedves lélek!
Ne távozzál előlem.
Mondtam, hogy már nem remélek...
Miért tartasz hát tőlem?
Költők agg fejedelme,
Kit úgy fennhord a hir,
Mi az, mi téged olykor
Oly méla búra bir?
Langy harmat a' sárga mezőre ha hull,
A' völgy violája ifjodva virúl:
És balzsamot önt ha az égi remény,
Nem zúg vihar a' panaszos kebelén.
Bánságot megjártam, Bácskán általjöttem,
Arany kalászt hozó földét megszemléltem,
Három rongyos falut királyomtól kértem,
Drágán szabott árát meg nem fizethettem.
Ah! el-hagyott! oda minden reményem
Külső szivnek el-adta szerelmét,
nem néz reám, nem halgat, ha beszillem
szivemnek keservét.