Panasz
Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Szakaszd ki vérző szívemet
Már egyszer, irgalmatlan ég!
Szép tavaszom zöldűle csiráival annyi reménynek;
Bimbaja kertemnek már kinyilóba virult.
Elpanaszlom a szomorufűzfának...
Elpanaszlom a szomorufűzfának:
Fáj a szivem, valahányszor meglátlak.
Bánságot megjártam, Bácskán általjöttem,
Arany kalászt hozó földét megszemléltem,
Három rongyos falut királyomtól kértem,
Drágán szabott árát meg nem fizethettem.
Jaj csak panaszt ne s gyáva könnyeket,
Az ember sajnál avagy kinevet:
Mindegy, mindkettő dölyfnek gyermeke
És megvető felsőbbség érzete.
Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gomblyukába rózsa...
Fogytán a lisztláng... Sok a jó búza,
A szeme teljes, megvan a súlya,
Sütetje is jó és a sütemény
Kiadósabb a réginél.
"Oly magas a lakbér Pesten, nem győzi az erszény!" -
Rút, fösvény uzsorás, ezt nyögöd úntalanul.
Ah! el-hagyott! oda minden reményem
Külső szivnek el-adta szerelmét,
nem néz reám, nem halgat, ha beszillem
szivemnek keservét.
Nagy hiba az nálunk
Egy ily faluban,
Hogy ennyi ember közt
Legény alig van.
El-elnézlek, ti hontalan fenyők,
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Ó én is, én is hontalan vagyok!
Mi engem mardos, vajon kinek fáj még?
Mi nékem éjjel, vajon kinek árnyék?
A költőnek boldogsága
Hogy szerelmét eldanolja,
S a könny mely hull énekére
Harmat szívének sebére.
A kegyes Boris szerelmét,
Dafne csendes jó szivét;
A szemérmes Emma képét,
Lincsit, lelkem szép hivét,
Szöszke Laura kedves arcát
És mosolygó bibor ajkát,
Szép szemének szép sugárát,
Ninon, érted megvetém.