barnaby kedvenc versei
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Arany hajad, mint a nap sugára
Vet fénykévét ruhácskád fodrára.
Reng ruhádban a karcsú termeted:
Rózsaszálon a gyémánt permeteg.
Egy este majd csak én is elmegyek.
Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.
Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,
s megáll a tánc.
Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.
A rétek, útak csendesen
úsznak a hűvös vizeken
sejhaj
úsznak a hűvös vizeken -
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Végtelen óta folynak a percek,
Végtelen óta folynak a könnyek -
Harsog a tenger, árad a tenger
És jaj! utánok még többen jönnek.
Téged siratlak, büszke sirató.
Az Isten sem néz többé immár hátra
És hull a rokkant, tömzsi kis tanyákra,
Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó.
Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Fejem forró, de büszke templom,
Nagy orgonája búgva zeng,
Sötét vér hull a kőre lent
Sötét oltárról, régi tempón.
Mit eddig kaptunk Scythiától,
Halálnak sok, életnek kevés.
Bajtársaink, most jön a java:
A kétségbeesés.
Istenem földben, fűben, kőben,
Ne bántsuk egymást mostanában:
Sokat járok a temetőben.
Szólsz most hozzám, meghallgatom szép szavad,
De virág már soha többé nem fakad,
Fel nem virúl a szívemben szavadra,
Késő, késő, hagyjál inkább magamra.