barnaby kedvenc versei
Szerelem...
Te bűvös arcú tündér!
Kinek hatalma végtelen s örök,
Ki észrevétlen szállsz be a kebelbe,
S egy perc alatt fényes tavaszt teremtve
Eloszlatod a borongó ködöt:
Mikor mosolyogsz rám ajkad bíborával?
Költők agg fejedelme,
Kit úgy fennhord a hir,
Mi az, mi téged olykor
Oly méla búra bir?
Hová röpülsz? A föld nem jó neked?
Öreg dajkád, rejtelmes Föld-anyád,
Bár nem ringat, mint kedvenc gyermeket,
Azért mégis csak tűrhető tanyád.
Tramta, tramta, gyerekek,
Itt a réz síp, vegyetek,
Van itt játék mindenféle,
Bicska, melynek nincsen éle;
Kocsi, szekér, négy karikás,
Nézzétek meg, egy sem hibás.
Ó Afrodíté: nem vagyok én király,
Szerencse többé nem ural engemet
S a sok remény, pajzselhajitva,
Cserbehagyott, futamodva gyáván.
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Kerti utra lassan hullnak
Zsugorodott falevelek,
Megcsörrennek, elsiklanak
Apró kövű porond felett.
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Sötéten bámul szemed a könyvre,
Kelletlen mormolsz halk szavakat, -
Tavaszi napfény szabadba szólít,
Fecskepár cseveg az ablak alatt.
"Aki másnak vermet ás, az
Maga esik bele",
Ez a franczia király is
Éppen igy járt vele.
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Szólsz most hozzám, meghallgatom szép szavad,
De virág már soha többé nem fakad,
Fel nem virúl a szívemben szavadra,
Késő, késő, hagyjál inkább magamra.
Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Ó, szavaim, ti szomorú szavak,
Mondjátok, elég szépek vagytok-e,
Hogy aki olvas, vissza ne riadjon,
S édesen fájjon, ha fáj a szíve,
Szavaim, orvos-szavak vagytok-e?