 | Ábrányi Emilköltő, műfordító, újságíró |
Kedves, nézd! A sáppadó lomb
Sorra mind alá-pereg...
Elsárgultak a mezők, mint
A haldokló emberek.
Ha néha, néha, titkos órán,
Szemed multamra visszanéz:
Ne ejtse meg szép tiszta lelked
A gyanu és a kétkedés!
Kedves virág! Nyíló tavasszal
Törékeny élted megfogan.
Sarjadsz, virúlsz, amíg nyarad tart,
Pompátlanúl, de boldogan.
Nem vagyok több széthulló anyagnál,
Az enyészet durván rám tipor;
Elmúlok, ha napjaim lejárnak
S lesz belőlem egy maroknyi por.
Ó ne hidd, hogy a dicsőség,
Hogy az édes szavu hír,
Csábítgasson bármint, tőled
Valaha elvonni bír!
Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Mosolygott mindig. Mélabús mosoly,
Melyben sugár s könny lágyan összefoly.
Isten hozzátok szép, erdős hegyek!
Már nemsokára én is elmegyek,
S többé viszont nem láttok!
Amíg ti rüggyel lesztek majd tele:
Hervadtan hullok pihenőmre le.
Hegyek, isten hozzátok!
Körülöttem éljenezve
Zúg az ember-áradat;
Űzöm, hajtom a sikert, mint
Agarász a gyors vadat.
Karácsony-est. Egyik fiúnk az égben,
A másik tőlünk roppant messzeségben.
De kárpótlásul itt vagy te magad:
A rózsa, melyből két bimbóm fakadt.
És lassan, lassan mind megyünk,
Ha ütni kezd az óra.
Mind elmegyünk a föld alá,
Közös találkozóra.
Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Szivem lázongott, mint a tenger,
Szélvészes éjen át,
És partjait szakgatta, törte,
És tépte önmagát.
Valaki az éjben
Kínos zokogással
Sorsát panaszolta...
Odaléptem hozzá
És így énekeltem...