Szomorú szerelmes versek
Ez a fehér kis ház
A rózsámék háza,
Könyhullatás nélkül
Nem nézhetek rája.
Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Szerettelek téged
S szerelmem jutalma
Lett a búbánatnak
Óriás birodalma...
De jó annak, aki senkit
Nem szeret,
Mosolyoghat örök, fájó
Könny helyett,
Kinek álmát nem zavarja
Semmi sem,
Mert nem tudja, mily nagy kín a
Szerelem!
Csupa rom és romlás a multunk
S te voltál élén
A romboló angyal-seregnek.
Csak azért is szeretlek.
Fogadd el, édes Emmim,
Virágaim szebbikét:
Szerelmem ülteté ezt,
Szerelmem ápolá.
Lelkemadta teremtette,
Az ágyam már megvetette,
Megvetette halálágyam
Az én égbe rontó vágyam.
Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba.
Most vagyok veled szemben
Először, miólta élek:
Mégis belől szívemben
Mindég kínzál, kegyes lélek.
Szőke kis lány sétálgat a réten...
Szőke kis lány sétálgat a réten,
Még a nap is bámulja az égen,
Hódolnak a virágszálak,
Mint valami királynénak -
Szőke kis lány sétálgat a réten.
Minek tépted össze az én hű szivemet!...
Minek tépted össze az én hű szivemet!
Minek szórtad szét, mint a rózsalevelet!
Úgy ég a tűz, ha lobog,
Úgy élek én, ha lopok:
Ha is lopok, ha is nem,
Elélek már, úgy hiszem.
Büntetem magam egy kacagásért,
Egy feledt óráért kínzom magam:
Minden, amiért illett örülnöm,
Odavan.
Mikor én kis gyerek voltam,
A lányokra nem gondoltam:
De mikorra legény lettem,
Sok szép leányt megszerettem.