Szomorú szerelmes versek
Szemeidben ragyog két vakító gyémánt;
Arczodon a nappal és az éj egygyé vált;
Termeted czédrusé, járásod a nádszál...
Ezerszer jaj annak, kinek szeme rád száll!
Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Ment ügetve sötét arcczal,
Csak előre szakadatlan,
Nem találva vigaszt, enyhet
Csak egy derült gondolatban.
Ha százszor szép is, nincs igézet
A hideg asszonyban soha.
Nem érdemes rá, meg se nézzed,
Vond válladat és menj tova.
Szőke hajuk, barna hajuk
Himbál hullámon,
Fehér testük el-felmerül
Kék holdvilágon.
"Nem lesz sugár, nem lesz harmat,"
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a virág értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
Világ rendül, égbolt mélyebb, éj sötétebb, szó jelentőbb - rendbe, rendbe!
Bele nem halsz ebbe a szerelembe!
Pedig úgy kellene lenni,
Szépen elköszönni és menni,
Várni: a szíved megáll-e,
Ha igen: micsoda gyönyörűség lenne az az utolsó sóhaj!...
Zengő madár az elszáradt ágon,
Harmatcsepp a hervadó virágon,
Letünt csillag fenmaradt világa,
Fájó szivek fájó boldogsága,
Jőj, óh emlékezet!
Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Forog a szélmalom négyes vitorlája,
Hüvös esti szellő fujdogálgat rája.
Csak forog, csak forog, pedig a garadon
Két-három búzaszem - az is alig vagyon.
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Hajnal-e, alkony-e,
Vagy az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén?
Bágyadt csillag, mit tündökölsz
Oda fenn az égen?
Az én rózsám elköltözött,
Más földön jár régen.
Az eszedet, ha akarod,
Akinek tetszik, eladod,
Vagy bár akárhová teszed:
Mindegy, azt mondják legföljebb rá,
Hogy hová tetted az eszed?