Szentiváni Mihályerdélyi magyar költő, író, újságíró és politikus |
Vándorpálya, róna, hegyvölgy
Kitől messze vet;
Fölvarázslod báj alakban
Hiv emlékezet!
"Honnak élni, értte halni
Többet-vesztve, szép tökély,"
Szól az ifjú; s öntagadva
Szent hon-érdekeknek él.
Szerettelek; de sorsom elszakaszta.
Boldog levél te méltó férj ölén;
Egy áldott nő, s reménydús magzat engem
Fölűlemelt a földi bú körén.
Föl, föl ifjak, vígalomra,
Míg virít a rózsakor,
Míg derengö arczainkon
Nem honolhat a szomor!
Kalapomban hervadó bokréta,
Rózsa közé rozsmarint van fonva;
Csókolgatom, öntözöm könnyemmel,
A szép virág még is csak hervad el.
Tul a Rikán Sepsi székén,
A kalászos tér közepén,
Egy régi vár omladványa,
Átkos neve Székelybánja.
Fáj a szivem, majd meghasad;
Szeretnélek, de nem szabad;
Nem szabad, mert semmim sincsen,
Húsz forint bér minden kincsem.
Kertemben egy kis almafa,
Piros alma terem rajta:
Falumban egy kis házacska,
Barna-piros leány lakja.
Én vagyok egy árva gyerek,
Napszám után éldegelek,
Kézi munka a jószágom,
Két tenyerem a jobbágyom,
S széles e föld a honyom.
Öntsed, öntsed könyjeid, oh,
Bús szemem!
Nincs olly bánat a világon,
Mint nekem.
Jó keresztény vagyok én,
Angyalokat hiszek én;
Angyal vagy szép Katiczám,
Hiszi szivem, vallja szám.