Szentiváni Mihályerdélyi magyar költő, író, újságíró és politikus |
Öntsed, öntsed könyjeid, oh,
Bús szemem!
Nincs olly bánat a világon,
Mint nekem.
Tul a Rikán Sepsi székén,
A kalászos tér közepén,
Egy régi vár omladványa,
Átkos neve Székelybánja.
"Honnak élni, értte halni
Többet-vesztve, szép tökély,"
Szól az ifjú; s öntagadva
Szent hon-érdekeknek él.
Szorult kebellel állok, Déva vára,
Szirt koronája! romjaid felett,
Hol annyi hős - mert küzde hon javára
S szabadságért - rabláncot zörgetett.
Jó keresztény vagyok én,
Angyalokat hiszek én;
Angyal vagy szép Katiczám,
Hiszi szivem, vallja szám.
Szerettelek; de sorsom elszakaszta.
Boldog levél te méltó férj ölén;
Egy áldott nő, s reménydús magzat engem
Fölűlemelt a földi bú körén.
Föl, föl ifjak, vígalomra,
Míg virít a rózsakor,
Míg derengö arczainkon
Nem honolhat a szomor!
El- bejárta Krisztus a világot,
S híveit szivökben kémlelé;
Szórva szóra sok szép tanúságot;
De tanácsit ritka ügyeié.
Kertemben egy kis almafa,
Piros alma terem rajta:
Falumban egy kis házacska,
Barna-piros leány lakja.
Én vagyok egy árva gyerek,
Napszám után éldegelek,
Kézi munka a jószágom,
Két tenyerem a jobbágyom,
S széles e föld a honyom.
Kalapomban hervadó bokréta,
Rózsa közé rozsmarint van fonva;
Csókolgatom, öntözöm könnyemmel,
A szép virág még is csak hervad el.