 | Arany Jánosmagyar költő, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára |
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Haja, haja, hagyma-haja,
Sír a leány: mi a baja?
Ki már több nyarat élt, beteg, szeretne is elköltözni, de nem
tud; csak gubbaszt az őszi fán; hű párját elvesztette, régi dalait...
Hála Isten! este van megin'.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk...
Mint folyondár, melynek
Támasza kidőle,
Roskad le az özvegy
- Oly hirtelen özvegy! -
A fekete földre.
Az ifju évek bajt hoznak s visznek,
Ha rontanak, viszont jóvá tesznek...
Kis bokor, ne hajts még,
Tél ez, nem tavasz;
Kis lány, ne sohajts még;
Nem tudod, mi az.
Úgy ég a tűz, ha lobog,
Úgy élek én, ha lopok:
Ha is lopok, ha is nem,
Elélek már, úgy hiszem.
Anyai gond, anyai báj
Virraszt a bölcső felett,
Redős homlok, mosolygó száj...