Versek a reménytelenségről
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Vörösen izzik, mint az élet;
verejtékek eszik
és lelket lehelnek belé
és formába teszik
és szólnak hozzá...
Óh mondjátok meg,
ti zakatoló kerekek,
te végtelenbe csillogó sín
s te zölden elfutó vidék:
a viruló természet isteni
szépsége, ki a vágtató vonat...
Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
Még nem tudom.
Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak könybe vész.
Mi kútba néztünk hosszan, mélyen
S hiába látjuk az eget,
Kiábrándult tekintetünkben
Kutak örvénye integet.
Az én útaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok...
Darvak röpülnek át
Kinyilt folyók felett,
Hirdetve hangosan
A várt kikeletet...
Halálba hívó délután. Alélt
keblén pihenteti a néma délt.
Múltadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény,
Hanyatló szép hazám!
Miattad vérzem én.
Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.
Mi kesergő sok gondolat
Terheli bús fejemet?
Sérűlt szívem ott nem mulat,
Hol töltöttem kedvemet:
Mindent megun, minden sérti,
Az öröm szót már nem érti,
Nem találom helyemet.
Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,
Úgy révedek szét a tarlott világon,
Rossz álom kútjából az égre nézek,
A részvétlen és hűvös csillagokra.
Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tied volt, s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.