 | Pongrácz Lajoscsászári és királyi kamarás, megyei alispán és költő |
Hol hajdan büszkén ragyogott Hont szikla tetőjén:
Ott most éjszaki szél, zúgva csatázva süvít;
És minden sivatag, még csak moh sem virul ormán,
Ember, kő, növevény, sírba nyugonni leszállt.
Kit nem törhete meg bú, önkény, lelki erőben,
Annak a mostoha sors, régre leküzdte szemét.
Rendjelekrül, szalagokrul,
Szólnak bár a hirlapok,
Hogy yan az: hogy a neveztek
Közt helyt én nem foglalok?
Ha hallom a pásztordudát,
Midőn reggel felébredek,
Lelkem egy érzés hatja át,
S én új életre serkenek.
"Hogyha pedig pallos véget vet zácsi családnak,
Semmisedést érjen, mind mi nevére mutat;
És legelöl Zácsnak lázító vára, javával,
Sík legyen a földdel, hogy ki se lássa helyét."
Úgy lőn. Elvérzett iszonyún, ő, vére, családa,
S hasztalanul keresik egykori lakja romát.
Míg lehetett írt, s a nemzet nőlt szellemerőben;
És az irás által gazdagitotta honát.
Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?
A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.
Számos utas halad el bár, s áll elefánti vidéken,
S kit közülök táj, kit tájruli monda mulat:
Senki de nem gondol honnom bús dalnoka
Ányos, Ott kívülem rád, hol szűd keseregte dalát.