Versek a reménytelenségről
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tied volt, s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Az én útaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok...
Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,
Úgy révedek szét a tarlott világon,
Rossz álom kútjából az égre nézek,
A részvétlen és hűvös csillagokra.
Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.
Darvak röpülnek át
Kinyilt folyók felett,
Hirdetve hangosan
A várt kikeletet...
Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak könybe vész.
Halálba hívó délután. Alélt
keblén pihenteti a néma délt.
Kár hogy a pap megkeresztelt,
Jobb volnál pogánynak,
Mert pogány vagy és kegyetlen
Híved fájdalmának.
Mi kútba néztünk hosszan, mélyen
S hiába látjuk az eget,
Kiábrándult tekintetünkben
Kutak örvénye integet.
Múltadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény,
Hanyatló szép hazám!
Miattad vérzem én.
Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
Még nem tudom.
Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.