Versek a hazáról
Se földem, se házam nincsen,
Egy pár kéz a tőkepénzem;
Majd a szabadság harcában
Egy öles föld lesz jutalmam;
Ejh, elég lesz az nékem!
Feléd, feléd,
Szelíden intő messzeség,
Reszketve nyúlnak karjaim,
Reszketve hullnak könnyeim,
Egy pillanat reád.
Zúgó habjaidba szórom
E virágfüzért,
Dráva! Hajtsd alá, s a partra
Tedd, midőn hazámba ért.
A gyorsvonat az Alföldön fut át,
s az utasok a zörgő ablakokból
bámulva nézik, mint egy új csudát.
Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Itt szaporák a törpe hájfejűek,
Királyi rangban híznak emse-disznók.
Itt az angyalok is csárdást hegedülnek,
S a princek mellén is kostöke-dísz lóg.
Boruljon össze minden alkonyatkor,
Hallgassunk, sírjunk hosszan, óh anyám,
Hazánk és életünk bús alkonyán.
Köd borong; száll a daru
Zúgva fenn az égen;
Száll s meleg hazát keres
Déli messzeségen;
Néki ott virít a hon,
Hol nincs tél az ormokon.
Nem ragyogok mint Pest, nem mint Buda tornyai, vára;
Törpe vityillóim szalmatető fedezi.
Messze vándorútra
Rég kiköltözém:
Napjaim haladtak,
Nem haladtam én.
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
A világon édesebb nyelv
Nincs a magyar nyelvnél!
Lágyan csorran ajkaidra,
Mintha mézet ennél.
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.