 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Nőj fiatal fa, s te légy gyötrelmem rejteke, sírja:
Nem lelek, ah, búmnak más temetői helyet.
Rengnek a fák, zúg az erdő,
Szél kereng az ormokon,
Fergeteg támad süvöltve
Szárazon s hullámokon.
Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől,
Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús.
1
Mint urat és szolgát egyiránt beköp a csunya légyfi,
Úgy te határ nélkül fösteted emberidet.
Engem is, oh gyávát! le tudál festetni, s azóta
Képem, a kárhozatos máz, hazajárva ijeszt.
Természet édes gyermeke,
Ártatlan kis leány,
Imádd az égi alkotót,
Imádd csak, jó leány.
Ah nem, többé nem vidámít
Engem csábító szeme.
Nem fogad be, nem nyilik meg
Bús szivemnek lágy öle.
Búsan rejti bánatos szivében
Lángszerelmét a hű csendes ifju,
Titkon ég, vágy, s hervad élete.
Akit óhajt, Lilla hajnal arcát,
Szép szemében lelke szép sugárát,
Félve nézi, félve vár reá.
Merre van a te hazád, vendég szózatnak irója?
Kedves-e áldozatod és kik az isteneid?
Kedves volt leveled, most is, mint máskor, előttem,
Kedves főképen mert vigadozva köszönt.
Ah de vidáman, Egyed, nem válaszol arra barátod:
Búba merűlt lelkén fájdalom árja csapong.
Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?
Szerelmet énekeltek,
Szegény, szegény fiúk ti,
Pityergő, hős szerelmet,
Szerencsés, bús szerelmet,
Anacreon-szerelmet,
Újmódi, ó szerelmet,
Szerelmet mindörökké,
És mindig únodalmast...