Pongrácz Lajoscsászári és királyi kamarás, megyei alispán és költő |
Zöld a berek, zöld a mező,
Kék a csermely, és kék az ég;
Madár dalol, fű illatoz,
Él és örvend egész vidék.
Mindennap elmultával,
Képed messzebb esik:
Mint kertem szélfuváskor,
Levéltül fosztatik.
Miként dühöd s kél a tenger vizének
Hulláma, mig felette vész lebeg:
Ugy kélt s dühödt, mig lángló érzetének
Hódolt vakon csak, szívem a beteg;
Egy üdvezítőbb égi hont keresve,
E földi hontul messze elvonult;
Most visszatér, s ismét csak földre térve,
Hogy már reménye is a földre hullt.
Ha éltünkben kínt szenvedünk,
S még a remény is elhagyott,
Csak egy marad írül nekünk,
Mit a természet meghagyott...
Számos utas halad el bár, s áll elefánti vidéken,
S kit közülök táj, kit tájruli monda mulat:
Senki de nem gondol honnom bús dalnoka
Ányos, Ott kívülem rád, hol szűd keseregte dalát.
A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.
Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?
Míg lehetett írt, s a nemzet nőlt szellemerőben;
És az irás által gazdagitotta honát.