 | Pongrácz Lajoscsászári és királyi kamarás, megyei alispán és költő |
Ha éltünkben kínt szenvedünk,
S még a remény is elhagyott,
Csak egy marad írül nekünk,
Mit a természet meghagyott...
Miként dühöd s kél a tenger vizének
Hulláma, mig felette vész lebeg:
Ugy kélt s dühödt, mig lángló érzetének
Hódolt vakon csak, szívem a beteg;
Egy üdvezítőbb égi hont keresve,
E földi hontul messze elvonult;
Most visszatér, s ismét csak földre térve,
Hogy már reménye is a földre hullt.
Oh hölgy ha látnál szivem bánatában,
Ki láttál hogy milly tisztán szereték:
Mint aljasult szűm megvetett szerelme,
S miattad én mi mélyen süllyedék!
A téli csendes estvék,
Reánk köszöntenek,
S azok imár egészen
Lelkemhez illenek!
Mindennap elmultával,
Képed messzebb esik:
Mint kertem szélfuváskor,
Levéltül fosztatik.
Többen hallánk együtt zenét,
Lelkünk andalgásba merült;
Szívünk pedig külön nemű
Érzetre mellünkben hevült.
Kertben valánk én és te! és felettünk
Terülni láttuk hársak lombjait,
És én alattok látám teljesülve,
Ifjú szerelmem égi álmait...
Zöld a berek, zöld a mező,
Kék a csermely, és kék az ég;
Madár dalol, fű illatoz,
Él és örvend egész vidék.
Viszonláttam mult életem
Azon kin-éd helyét,
Hol e szív feltalálta volt
Poklát és édenét.
Egy időben ablakomra
Mindennap korán,
Ketten jöttek üdvezelni:
A nap és egy lyán.