Versek a művészetről
Ál-bölcs igék, illő harag,
Villant öröm, játszó szavak,
Lelkem szerelmes fattyai,
Be bánlak, hogy elszórtalak
Benneteket.
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.
Vad paripáim, hajrá.
Tomporotok ma véresre verem.
Ma én vagyok ifju Apolló.
No, ki jön utánunk?
Ki éri utol tüzes szekerem?
Én eltűnök már a művem mögött,
Mint horpadt sír a virágok alatt
Mint sápadt, elgyötört hajnali hold,
Ha tért foglalva felbukkan a nap.
Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!
Dajka vagyok, bő, magyar emlős.
No, sok rím-pólyás, gyönge gyermek,
Gyertek hát a mellemre, gyertek.
Néptelen esti utcán ballagok,
Zsonganak bennem régi dallamok.
Nézem a tornyokat, tetőket,
Ezek látták születni őket.
Nem félek én, hogy egykor
Fölöttem összecsapnak
A feledés hullámi,
S erősebb, jobb poéták
Merész hangon dalolnak
Új dalt a szerelemről,
S jó borról a magyarnak.
Testvér, Te az én költészetemnek
Nem Laurája s nem Lizája voltál.
Fantáziám ritkuló erdejébe
Virágmagvakat hintve behatoltál.
Az apám elbocsátott tisztviselő,
messze, a jó öreg hegyek hónaljában él.
Én csak gondolatban járhatok most arra,
puhán és láthatatlanul,
mint a napmeleg,
de látom anyámat,
látom kis családunk
és látom apámat is kevés barátja közt.
Nővéreim, verselő asszonyok,
Hogyan látjátok ti a Szépet?
Szebben kacag, hangosabban zokog
Tibennetek az élet?
Én a rivaldán lámpafényben álltam,
Te messze, messze, hátul, a homályban.
Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.
Midőn orcáink ragyogni fájnak
S szégyeljük már önnön-sugarunk:
Jönnek a vén orcátlanok.
Ezt üzenem Költőcske Mihálynak.
Hogy itt vannak egy könyvben, holtan,
Nyomva, befűzve, azt se tudom,
Hogy vajjon őket én daloltam?