Versek a művészetről
Azt mondjátok, nincs dalaimban érzet,
Nem érzi szívem, lantom mit beszél,
Képzelet mind, mit szenvedélyes hangon
A dal a lélek mélyibül regél.
Jer, lant, kezembe, jer; de lant, ne várd
Hogy lelkedet, mit húrjaidba zárt
Egy sejtő isten, szabadítsam ki...
Nem dicsőség, amiért epedve
Nyújtja szomjas lelkem vágy-remegve
Szellemkarjait.
Oh engedd, hogy én, kis madárka
Téged, a sast, megénekeljelek,
S vágyó kebelből halk, szerény dalommal
A messze távolból köszöntselek.
Hatalmasan ragadtad meg szívem,
Te Isten szózata, oh dal!
Lebilincselted és felkaptad lelkem,
Hogy mit a földön a földeken nem leltem...
Fenn, a hon csillagos mennyezetén,
Király, mint a nap a csillagok között,
Úgy állsz, te nagy, az égiek helyén
Örök sugárral szent hazád fölött.
Ne hadd el a lantot
Soha életedben,
Bármi érjen téged,
Bármi sötétséget
Hordozz kebeledben!
Azt kérdik, hogy honnan ered
Szívemnek e bús danája?
Nem az öröm, nem a bánat:
A madár tanított rája!
Ifjú valál, de nem volt örömed,
Szívedben csak a fájdalom lakott.
Mások alig ösmernek könnyeket,
S neked az ég oly sok könnyet adott!
Rónaságon álló
Terebélyes tölgyfa
Mindig nő, ágait
Mind messzebbre nyújtja.
Azt kérdezed, hogyha olykor
Érzelmeim dalba zengem,
Hogy mi az, mi dalra késztet,
Minő ihlet száll meg engem?
Poéta az van itt temérdek,
Csak műértő kevés e honban.
Ne csüggedj, ifjú, bárha gáncsuk ér.
Ma halhatatlan író lehet bárki.
Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.